Zsonglőrködés - szülőség és munka együtt
A napokban felmerült a kérdés: én hogyan lavírozok ebben a mostani életünkben, ahol egyszerre próbálok (feleségként,) anyukaként helytállni és egy vállalkozást is vinni. Előre leszögezném, hogy nincsenek jó válaszaim, egyszerűen csak szívesen elmesélem, én hogyan vagyok ebben, mert látom magam körül, mennyire sokat számít, amikor megoszthatjuk egymással a saját tapasztalatainkat, és egymás történetei által is tanulhatunk.
Ez az én mostani megélésem, 2025 elején. Én szempontok szerint, kategóriákban tudok a legjobban gondolkodni, ezeket dobom most be gondolatindítóként.
A Férjem szerepe
Nem egyedül lavírozok, hanem ketten, sőt, igazából Isten vezetése alatt - mind a szülőségben, mind a munkában, mind az összes életterületünkön. Az út a jó csapatjátékig szerintem sosem egyszerű. Jó lenne nekünk, 21. századi embereknek újra felfedezni, és magunkat újra és újra emlékeztetni, hogy az igazán jól működő, egészséges dolgokig sok munkán, kudarcon, konfliktuson, befektetett időn és energián keresztül vezet az út. Ennek időtartama és útja mindenkinél egyéni, de semmiképpen sem megspórolható. Érdekes, hogy szeretjük a lakásunkat, kertünket, autónkat, ruháinkat, mostanában már a testünket és egészségünket is viszonylag rendben tartani, de a nem látható dolgokra, mint mondjuk a lelki egészségünk, vagy a legfontosabb kapcsolataink állapota, sok esetben vajmi keveset áldozunk.
Minket a “bölcsőgyülekezetünkben”, ahol Krisztus-hitre jutottunk, nagyon sok jó életpélda vett körül, és megtanultuk a sorrendet: először Isten, utána a saját kapcsolatunk a Férjemmel, csak utána a gyerekek. Sokan nem hiszik el, mert még nem tapasztalták meg, hogy fontosságilag igenis előrébb kellene pakolni a gyerekeknél a társamat fejben. Ez sem könnyű, főleg a picibabás időszakban, mégis, nagyon jó ezt gyakorolni, és néha akár csak apró gesztusokban kifejezni. A gyerekek számára is példa, hogyan viszonyulunk mi egymáshoz, hiszen az életre készítjük őket, és ha a legjobbat akarjuk nekik, akkor (örömmel) törekszünk egy harmonikus kapcsolat irányába.
Túl mélyen azért itt nem belemászva, csak néhány dolgot említve: nálam ez korántsem volt egyszerű. Sokáig kimondatlanul és magamnak sem bevallva versenytársként, konkurenciaként tekintettem a Férjemre. Arról nem is beszélve, hogy azt a belülről jövő igazi tiszteletet, rá való felnézést és elismerést (amire amúgy minden férfi vágyik - de csellendzseljetek meg…), szintén csak évek hosszú és keserves munkájával tudtam felé kialakítani.
Már nem kicsik a gyerekek
Nálunk a legkisebb is 4,5 éves már, így ezt a témát nem túlragozva: én úgy látom, ebben a korban már könnyebb. Persze, a nagyobbak (7 és 10 éves) kezdenek egyre inkább a kortárs csoport felé fordulni, és ennek is megvannak a maga kihívásai, de összességében mi egyre könnyebbnek és “flowbb”-nak éljük meg velük az életet. Egyre inkább kialakulnak a családi szokások, az összeszokás, egymás megismerése.
Személyes találkozások, kapcsolódások
Ezt is az évek során tanultuk meg, és most már nagyon könnyen “engedjük meg” egymásnak a Férjemmel, hogy mindketten külön utakon is járjunk szabadidő tekintetében. A hobbijaink, kedvteléseink nem minden ponton érnek össze, így időről időre külön-külön, az időnket felosztva megyünk a saját programjainkra.
A munka milyensége
Ezek a fentiek mind-mind hátteret biztosítanak számunkra ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni a munka és a privátszféra kölcsönhatásának kihívásaival. Én úgy látom, az sem mindegy, milyen a vállalkozás, illetve milyen az a munka, amit bevállalunk. Egyáltalán: van lehetőségem választani? Vagy kényszerpályán mozgok? Ha igen, akkor el tudom fogadni ezt a helyzetet, vagy évekig rágódni fogok rajta? Ha kényszerpálya, akkor mi az oka, mi a motiváció? Nem tudom semmiképp sem mozdulni? Ha választhatok, mi az elsődleges motivációnk? Egy bizonyos anyagi színvonal fenntartása? Több idő maradjon a családra? Rugalmasabb legyen az időbeosztás, vagy éppenhogy a fix a jobban megvalósítható? Legyenek körülöttem emberek? Vagy inkább egyedül, lehetőleg mindent magam határoznék meg? Hosszútávra tervezek, vagy csak éppenhogy legyen most valami?
Ezek aztán mind meghatározzák a zsonglőrködés további formáját…
Személyiség
Rá kellett jönnünk, hogy mi nem feltétlenül vagyunk azok a nagyon “tüchtig”, rendszerben gondolkodó emberek. Ettől függetlenül nagyon szeretjük magunk körül a rendet, de igencsak kedveljük a spontaneitást, sőt, keressük is (mondjuk egy szombat délelőtti takarítás helyett inkább elindulunk valamerre kirándulni, vagy éppen akkor van apaanya randizni, a gyerek pedig a Nagyszülőknél), és ebből is kifolyólag jön be a következő szempont:
Bizonyos dolgok elengedése
Bizony, nálunk három (fiú)gyermek van, és a kevés szabadidővel is zsonglőrködünk, így gyakran előfordul, hogy koszos az autónk (leginkább belül). Az otthonunk szinte mindig rendetlenebb és piszkosabb, mint a Lámpás. Itt mindig zajlik az élet: bent puha labdával fociznak, emiatt átrendeznek néhány bútort. Sátraznak, rajzolnak, festenek, gyurmáznak, legóznak, futkosnak. Sokszor eszünk kevesebbet, így mindig van bőven mosatlan. Öten vagyunk, sok a ruhánk, a cipőnk, az évszakok változnak… Ha éjjel-nappal pakolnék, mosnék, vasalnék, hajtogatnék, főznék, mosogatnék, takarítanék, akkor sem lenne mindig elegendő a munka a rend és szép tisztaság fenntartásához. Mindemellett egyre többet be tudjuk őket vonni a háztartási dolgokba, de el kell fogadni, hogy a gyermek TANUL. Nem “levizsgázott fekete öves”, szóval végig kell néznem, ahogy nem mindent úgy és olyan gyorsan csinál meg, mint mondjuk egy gyakorlott 53 éves háziasszony csinálna. Nem is beszélve arról a nehézségről, hogy neki sincs mindig kedve ehhez, és nekünk ki kell tartani: a nyafogás ellenére is megcsináltatni vele… Na, amiatt aztán néha el is bukunk ebben…
Szóval mi előbb választjuk például a hosszas családi reggelit, vagy a kirándulást, mint a takarítást.
Neked mit kell(ene) elengedned?
A segítség kérdése
Fent már írtam a Nagyszülőket. Nem mindenkinek adatik meg a közelben élő nagyszülő és annak a segítsége. Akárhogyan is, de érdemes lehet barátkozni a gondolattal, hogy egy gyerekvigyázót is beengedjünk az életünkbe. Nekünk annak ellenére, hogy Nagyszülők és a Férjem Keresztszülei is a közelben élnek, van egy plusz Segítségünk, mert a többieknek is van saját élete, nem csak az unokák/rokongyerekek pesztrálása lehet az ő szabadidejük feladata.
Jó napok, rossz napok
Mindegy, mit dolgozol, lehetnek jobb és rosszabb, könnyeden végiglebegős, vagy éppen nehézkesen döcögős napjaid. (Nőként pláne van egy ritmusa a hónap megélésnek, a hormonok táncának megfelelően.) Szóval jobb esetben a család, a munkahely is tud ebben toleránsabb lenni. Mindenesetre rajtunk is múlik, mennyire vértezzük fel magunkat bármilyen helyzetre, mert nem tud a környezet mindig hozzánk igazodni. Én hiperérzékenyként úgy látom, muszáj vagyok megküzdési stratégiákkal élni, mert nem tehetem meg, hogy mindenkinek elmagyarázom, mik a nehézségeim.
Plusz egy: töltődés
Fontos a pihenés, fontos az igazi kikapcsolódás… Időt adni magamnak, lenyugodni, csendben is lenni. Ezt pedig csak bedobom itt a végén, de én hiszem és tudom, hogy a valódi, (örökké, a szó szoros értelmében) tartós békességet és megelégedést, feltöltődést az élő Krisztus tudja megadni.
Ez csak néhány szubjektív megélés, és valószínűleg fél év múlva már máshogy írnám meg. Első körben ezek jutottak eszembe.