#úrnapi - Isten keres engem?
Ez egy nehéz szöveg lesz. De ezzel együtt már csak három #úrnapi bejegyzést teszek ki a negyvennapos böjtig, amikor közösségi média szünetre küldöm a Lámpást, és itt is elcsendesedek.
Tegnap egy csodálatos női programon vehettem részt (ismét), és a kiscsoportban sokat beszélgettünk többek között arról, hogyan veszi észre valaki, amikor Isten szólítja, illetve hogyan kezd el valaki Isten felé mozdulni. A történetekből (és az én eddigi személyes tapasztalataimból is) két dolog erőteljesen körvonalazódott (persze ez így leírva annyira töredékes, valamit mégis elmond ennek csodájáról):
1) ISTEN SZEMÉLYESEN ISMER
Az Élő Isten mindenkit személyesen ismer, elképzelhetetlenül mélyen: a motivációinkat, a döntéseink összetettségeinek szétszálazott valóját, a hiányainkat, sóvárgásainkat, hibáinkat, bűneinket, fájdalmainkat. MINDENT. ISMER. Csupa nagybetűvel. Jobban, mint mi magunkat. Ennek megfelelően nem téveszti el az eszközöket, az utakat, a “módszereket”, amelyek által közeledik hozzánk. Nem csak próbál, hanem valóságosan közeledik, keres, ébresztget, hívogat, megteszi az első lépést. Mindenki felé. Ne hidd, hogy éppen Te kimaradsz. Most is keres.
Mindenki, aki felismerte ezt, visszatekintve is, újra és újra rácsodálkozik, micsoda kreatív - néha hétköznapi, néha természetfeletti - módokon közeledett felé a Teremtő.
“Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.” (Zsoltárok 139,1-6)
2) EGY “ŐRÜLT” LÉPÉS - igába hajtani magamat, vagy mi?!
És itt jön be a másik dolog. Mi alapvetően NEM tudjuk magunkat elképzelni valakinek a fennhatósága alatt. Azt hisszük, az a szabadság, hogy senki sem uralkodik felettünk, senki sem mondhatja meg, mi a JÓ és mi a ROSSZ. Majd én, meg te, meg te, meg te kitalálod, és aszerint fogsz élni. Valóban, nem mindegy, hogy ki uralkodik felettünk. A Biblia arról beszél, hogy Isten fennhatóságára van SZÜKSÉGÜNK az életünkben - aki JÓT tervez ezzel. Az maga a bűn, hogy ezt mi nem és nem hisszük és NEM is akarjuk.
Azok, akik végül megtaláltuk Istent, valamilyen módon arról számolunk be, hogy valami csoda (= a Lélek munkája) folytán rádöbbentünk, hogy szükségünk van az Ő Fennhatóságára. Életbevágóan, mert különben vége mindennek, mert nincs tovább, mert a magunk építgette, csinosítgatta, fényesítgette, tákolgatta - ki mire képes - valósága nem elég. Lehet akármilyen szépnek is tűnő. Ezen felül akár kíváncsiságból. Beengedni Valakit, Akit nem ismerek, de bízom (=hiszek) benne, hogy jót akar.
“Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” (Máté evangéliuma 11,29-30)
“Megalázza a kevély tekintetű embert, a halandók nagyságát porba hajtja. Csak az Úr magasztaltatik föl azon a napon.” (Ézsaiás 2,11)
“de megalázza magát népem, amelyet rólam neveztek el, ha imádkoznak, keresnek engem és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” (2 Krónikák 7,14)
Innentől kezdve persze rengeteg kérdés felmerülhet, és még magáról az evangéliumról sem írtam, de itt most ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani.
Ha úgy érzed, megszólítottak ezek a sorok, semmiképp se tartsd magadban. Megszólíthatod magát Istent, felteheted Neki a kérdéseidet. Emellett kereshetsz valakit, akiben megbízol, és úgy gondolod, érdemes tőle kérdezned.
Szép vasárnapot!